Ökológiai válságról és az erdőfürdő szerepéről beszélgetett a Természetútja Intézet szóvivője a Klub Rádió környezetvédelmi műsorában

A természetkapcsolati módszereket – például az erdőfürdőzést – sokan még mindig a városi életmódhoz kötődő, kissé idealista jelenségként értelmezik. Ez részben abból a szemléletből fakadhat, amelyben a dolgok értékét elsősorban a hasznosságuk alapján mérjük: az alapján, hogy milyen módon szolgálják az emberi célokat és szükségleteket.

Ebben a gondolkodási keretben könnyen háttérbe szorulnak azok a szempontok, amelyek a természet önértékére vagy a hosszabb távú ökológiai következményekre irányítják a figyelmet. A mindennapi döntéseink során gyakran az azonnali előnyök kerülnek előtérbe, miközben az olyan összetett kérdések, mint a klíma- és ökológiai válság, az erdőirtás vagy a globális társadalmi egyenlőtlenségek, sokszor távolinak vagy nehezen áttekinthetőnek tűnnek.

A pszichológiai kutatásokból ismert „pillecukor-teszt” példája is azt mutatja, hogy a 3-5 éves gyermekek számára általában nehézséget jelent a rövid távú vágyak kielégülésének elhalasztása egy későbbi, nagyobb előny érdekében. Hasonló mintázatok a környezeti kérdések kezelésében is megfigyelhetők, ám immár a felnőttek esetében: az igények és vágyak azonnali kielégítése gyakran sürgetőbb a döntési folyamatainkban, mint a hosszabb távú közös érdekek. Ugyanazt a jelenséget tehát a gyermekek esetében valamiféle ráció nélküli sürgetettségként, a felnőttek esetében pedig a racionalitás és a siker megnyilvánulásaiként értelmezzük.

A természethez való viszonyunk korrektiójánál racionálisabb megfontolás ugyanakkor nemigen létezhet. Nem csak azért, mert az emberi jóllét tekintetében az érzelmi és intuitív folyamatok és a természetkapcsolat, a természet közelségének szerepe lényegesen nagyobb, mint az elemző, logikai működésé, hanem azért is, mert a rációhoz és a természethez való téves és torzult hozzáállásunk lassan a létezésünket fenyegeti.